Valahogy... mindig írnom kellett valamit. Azonban - egy kedves barátom szava járásával élve - ez a "kell" ez "must" és nem "have to". Vagyis nem külső kényszer, hanem belső indíttatás.

Kiskorom óta írok verseket, történeteket, s ez az idő előrehaladtával sem változott, csak a témájuk. Írtam diákként és tanárként iskolaújságba, sőt általános iskolában egy saját újságom is volt, amit két évig szerkesztettem teljesen egyedül. Nagyon sokáig vezettem naplót minden nap, később már csak akkor, ha valami fontos esemény történt, vagy egyszerűen kedvem támadt leírni valamit. Azután pedig már akkor sem. Nagyon régóta semmit sem vetettem papírra.

Viszont egy idő után elkezdett motoszkálni bennem valami. Valami hiányzik. József Attila nyomán úgy tudnám megfogalmazni, keresek valamit, nem tudom, mi az. Mi az az energiaforrás, az a plusz, ami vagy elveszett, vagy csak bújkál valahol és újra felfedezésre vár? És akkor jött a felismerés! Mint egy villámcsapás: ÍRNOM KELL ÚJRA!

Csak hogy... milyen úton induljak el? Milyen témát válasszak? Milyen műfajban? Sokáig váratott magára e kérdés megválaszolása.

Amikor írtam, akár verset, akár történeteket, soha nem az érdekelt, olvassák-e mások. Éreztem, hogy azt az adott dolgot ki kell írnom magamból és kész. Nem sok ember látta a műveimet. Senki nincs, aki mindet látta volna. Részt vettem pályázatokon, persze, hisz kell a visszajelzés szakértőktől is. Sőt, egyik versem dalszöveg lett. Egy rockzenekar dolgozta fel, akik szülővárosomból indultak, és a környéken legendának számítottak már akkor is. Idestova 40 éve léteznek. Fantasztikus érzés volt, ahogyan láttam a fél várost énekelni a soraimat. De valahogy mégsem az motivált, hogy vajon másoknak tetszik-e, vagy hogy sokaknak tetsszen. Inkább az vezetett, hogy aki olvassa, az maximálisan érezze, amiért én azt a verset, történetet megírtam. Soha nem tudtam csak úgy "összedobni" semmit. Mindig kellett valami apropó, ha újságcikkről volt szó, egy alkalom, egy történés, ha egy versről, akkor egy érzés, Mindig, minden egyes műbe beletettem szívemet-lelkemet. Ez most talán nagyképűen hangzik, de így van. Összevissza irkafirkálni sosem tudtam. Ide sem fogok. Félreértés ne essék, a humor és a viccelődés nem áll távol tőlem, a komolyságot arra értettem, hogy cél nélkül csak úgy írni, csak amiatt, mert most divatos.

Szóval... Nekikezdek. Tarts velem!