Nem szeretnék azon emberkék babérjaira törni, akik blogjaikat a főzésről, ételekről írják. Épp csak most aktuális nálam egy ilyen téma. Mostanában több időm van a főzésre-sütésre, több mindent kipróbálni, megalkotni. Gyertek, elmondom!

Kilenc évesen kaptam karácsonyra egy társasjátékot, az a neve, hogy Varázsfazék (innen a cím). Imádjuk a mai napig. Az a lényege, hogy húzni kell egy receptet (amúgy valódi receptekről van szó), amihez kilenc hozzávalót kell megszerezni a játék során. A recepteket később kipróbáltuk a valóságban is. 

Lényeg a lényeg, hogy ez vezetett el szerintem a konyhaművészet világába legelőször. Valahogy, gyerekként nem sürgölődtem annyit a konyhában. Nem azért, mert akár Anyukám, akár a Nagymamám nem akarta volna, csak valahogy így alakult. Viszont azt tudjuk, hogy akaratlanul is tanul az ember, és jártamban-keltemben láttam, hogyan csinálnak bizonyos dolgokat, s ezek a mai napig megmaradtak. 

13 évesen gondoltam először, hogy a tettek mezejére kéne lépni, ekkor készült el az első piskótám. Remekül sikerült, egy jó ideig el is voltam ezzel. Azt hiszem, úgy húsz éves korom körül kezdtem el főzőműsorokat nézni. Utána lelkesen gyűjtöttem a recepteket. Családtagjaim voltak a kísérleti nyulak, de szerencsére mindig bejött, amit készítettem. Innentől datálódik a saját szakácskönyv vásárlása is, vagyis, csak ajándékba kapása, mert világossá vált előttük, hogy ez a téma engem érdekel. 

Ekkor még nem volt akkora divat az internet, meg nem volt százféle csatornánk sem. Így aztán Anyukám szakácskönyveit használtam, meg  női magazinokból kiollózott recepteket. 

Egyetemista korában az ember nem arról híres, hogy nagy főzéseket csap a szálláson. Én sem tettem. Otthon azonban próbálkoztam továbbra is. Akkoriban mentek azok a műsorok, amikor különböző sztárok jártak egymáshoz, és megvendégelték egymást. Ezt mi is megvalósítottuk családon belül, és baráti társasággal is. Nagyon jó móka volt. 

Egyetem utáni nyáron találkoztam életem párjával, és ő már akkor külön lakott a szüleitől. A legtöbb férfiúhoz hasonlóan ő is a könnyebb végéről fogta meg a konyhaművészetet: félkész kaják, pizzarendelés, ilyesmi. És itt jöttem én a képbe a zöldségeimmel (szó szerint :D ), meg amit úgy azért én már tudtam főzni. Amikor összeköltöztünk, egyáltalán nem jelentett nyűgöt a főzés. Akkor már volt jó pár szakácskönyvem, több kipróbált receptem, és szép lassan tanulgattam a többit. 

Amikor Anyukám családjánál vendégeskedtünk, nyaraltunk, sokszor meglepődtem dolgokon. Például, hogy miért piros a borsófőzelék (Azért, mert minden rántáshoz pirospaprikát használnak.),  miért más ízű a süteményekben a krém (Mert nem főzik meg, csak összekeverik:) stb, stb. Voltak olyan dolgok, amikkel itt találkoztam először. Természetesen nem rossz így sem, csak elsőre picit szokatlan.

Ugyanúgy szokatlan volt, hogy a Borsodból származó barátaim anyukái/ mamái iszonyatosan sósan főznek. Még amikor a kedvemért (Igen, direkt miattam!) a fele sót rakták bele, akkor is sok volt. Nálunk kevés só volt az ételekben, mondván, beletenni még lehet utána, de kivenni nem. Az is itt jellemző, hogy a mákos bejglibe meggyet tesznek. Életemben se hallottam még olyat azelőtt! Mi mindig csak mazsolával ettük.

A férjem anyukájának ízvilága szerencsére, nincsen attól messze, amit megszoktam. És mint ilyen, szerencsére nem merőben eltérő. Tőle is sokat kérdezek, ha együtt főzünk - sütünk, és tőle ismertem meg az általam cukros kalácsnak hívott csodálatos sütikét. Fantasztikusan tudja csinálni! Meg minden mást is. :)

Saját dolgaimról való beszámolót ott hagytam el, hogy szépen belejöttem a főzésbe. Fura dolog azonban, hogy a recepteken található újszerűbb ételeket elkészítettem viszonylag könnyen, ám a hagyományos ételekkel picit azért gondban voltam. A főzelék lisztízű lett, néha a rakott krumplinál a krumplit elfelejtettem előfőzni, ilyenek. A leveseknél is csak annyiban voltam biztos, hogy hogyan kell berántani őket, többek közt ez volt az, amit a Mamától ellestem. Még az eredeti rántólábasa is megvan! A szándék az megvolt, de néha nem olyanra sikerült az eredmény, amilyet szerettem volna. Így aztán ebben is kellett tökéletesedni, nem csak az újak kipróbálásában. 

Amikor kijöttünk, eleinte nem nagyon főztem. Nem volt rá szükség sokáig, mert mindketten olyan helyen dolgoztunk, ahol tudtunk főtt ételt enni, így vacsorára már csak valami szendvics félét ettünk, vagy azt, amit én hazahoztam: melegszendvics-alapot, salátát, tortillatekercseket, mikor mit. 

Miután Bristolba költöztünk, itt már itt volt a család többi része, és amikor családi összejövetelek voltak, azért akkor villantanom kellett. Épp ezért már sütögettem egy-két dolgot, de még mindig csak hébe-hóba. Itt azonban még mindig nem volt rendszeres főzés - sütés. Én még mindig olyan helyen dolgoztam, ahol ehettem, de a férjem már nem. A rendszertelen munkabeosztás azonban olyasmi étrendet eredményezett, mint az egyetemen: pizzák, tészták, melegszendvicsek. Nem akarom mindig a körülményeket vádolni, de ez már csak így van, ha az ember megosztott albérletben lakik. Hálistennek, ennek már vége.

Ahol most élünk, ott egy saját konyhánk van, ahol lehet alkotni, minden elfér, és mindent akkor és úgy csinálok, amikor és ahogy nekem jól esik. Ilyenkor már nem csak azért főz az ember, mert kell, hanem mert van rá kedve. A jól bevált dolgaimra visszatértem, amiket már tudtam főzni.

Főzőcskeműsorokat sem néztem a jó ég se tudja már mióta, mikor elkezdődött egy ilyen vetélkedő. Ezt mindig figyelemmel kísértük, és nem győztünk ámuldozni azon, hogy miket tudnak a séfek. Minden évadból kilestem azért egy-két olyan receptet, amit majd egyszer megvalósítok. Le is írtam szépen egy füzetbe ezeket. Akárhol láttam érdekes recepteket, elmentettem, szintén, hogy majd egyszer. És ez is ennyiben maradt. Illetve nem teljesen, mert akadt, amit szinte azonnal ki is próbáltam. Ilyen a családtagok által a legjobbnak tartott "egybefasírtom" sajtos-sonkás töltelékkel, baconbe tekerve. A darált húst beízesítjük fasírtnak, és alufólián egy téglalapot formázunk belőle. Rátesszük a sajt- és a sonkaszeleteket. Az eredetiben spenót is van. Néha ezt kihagyom, de egyébként plusz csavart visz az egészbe, ha van benne, és szebb is, ha ott az a zöld csík. Az egészet összetekerjük az alufólia segítségével, teljesen beborítjuk baconnel, becsomagoljuk, irány a sütőbe!

A másik ilyen találmányom, amikor egy sima gyúrt tésztát kinyújtunk, két részre osztjuk. Az egyiket csíkokra vagdaljuk, de nem teljesen vágjuk be, a szélénél egyben hagyjuk. Ez általában öt csíkra szokott kijönni. A másik részt egészben hagyjuk, ráhelyezünk a szélére egy virslit, majd ráhajtjuk az első, harmadik és ötödik csíkot. Ismét egy virsli, de most a második és negyedik csíkot. A harmadiknál megint 1., 3., 5., és így tovább. Sakktábla szerűen kell kinéznie a végén. Kisütjük, mustárral vagy ketchuppal isteni. 

Amikor Anyukám itt volt nálunk, kértem, tanítson meg a jó kis hagyományos pogácsa, kakaós csiga készítésére. Egyfelől, legalább változatosabb lesz a reggeli. Másfelől, ezek alap dolgok, és ahogy mondtam, ne csak a flancos új dolgokat tudjam már, hanem azokat is, amiket gyerekkoromban rengetegszer ettem. Pogácsában szerintem már jó vagyok, csigában is. Jó múltkorában vagánykodni akartam vaníliás csigával. Azt hittem, egy vagon vaníliát beletettem, erre alig lehetett érezni. Szóval legközelebb két vagon vanília kell. :)

Azt már írtam, hogy a Drágám hűen teszteli minden próbálkozásomat. Amikor neki van szülinapja, névnapja, évforduló vagy egyszerűen csak meg szeretném lepni, akkor előszedek valami új receptet. Tavaly a főzős vetélkedőből vettem, amit a séf készített. Akkor a túrógombóc újragondolása volt a feladat. Itt a túrógombóc köretként funkcionált, sült hús mellé. Sokkal kisebb gombócokat gyúrt, és mellé apróra vágott szilvát tett. Most jön a vicc! Apróra vágott újhagyma és olivabogyó! El sem tudtam képzelni, hogy jöhet ez össze. Külön egyikkel sincs bajom, de együtt! Mondom, üsse kő, hadd szóljon. És lássatok csodát, jó lett. Tényleg finom. Érdekes, hogy egyszer sós ízt érzünk, máskor édeset. Most már bátran megcsinálom máskor is.

Azt is említettem, hogy vaníliás karika-bajnokká lettem, azóta többször készítettem. Következő lépés a pilóta keksz lesz. Komolyan nem is gondoltam bele, hogy ezeket elő lehet házilag állítani. Pedig milyen egyszerű! Amit még egy nagy ördöngősségnek gondoltam, az a felfújt. Sokat ettem gyerekként rizsfelfújtat, nagyon szeretem. De hogy olyat valaha én? No nem. Megnéztem a receptet. Nem tűnt nehéznek. Mindent betűre pontosan betartottam, bekerült a sütőbe. Elárulom, nagyon féltem, hogy nem lesz jó. A recept szerinti idő után megnéztem, és hatalmas ujjongások közepette konstatáltam, hogy jó lett!! Örömömben ugrálni kezdtem, és kiabálni, hogy megsült, megsült! :) 

Továbbra is motoszkált bennem a régi ízek visszahozatala. Oké, hogy hiperszuper modern dolgokkal is el tudok bánni, meg hogy megy a pörkölt, a gulyásleves, a hortobágyi palacsinta, a rakott krumpli. Nem túl sok sajnos. Őszintén eltökéltem, hogy ezeket, és még sok minden mást is meg kell tanulnom. ezen az úton az első lépés a rizsfelfújt volt, és a raguleves-akadályt is megugrottam már. Egész jó lett.  Következő heti kihívás a tejfölös bableves. Nagymamám készítette sokszor, a Jászságban így ismerik a bablevest. Ettük egyébként a közismert zöldséges változatot is, de nekem mindig a tejfölös volt a kedvencem. Remélem, jól fog sikerülni. 

Tökéletesítenem kell a fasírtot, eddig csak olyan tessék-lássék módon készítettem. Úgy szintén a palacsintatésztát és a muffint, vagyis, nem porból, hanem igazi hozzávalókból kell. 

Amire még büszke vagyok, az a házi pizzatészta. Szintén múlt héten próbáltam ki, és láss csodát, ez se olyan furfangos dolog, mint ahogy sejtettem. Nem feltétlen a régi ízvilág, de azért talán ez hozzátartozik az alap dolgokhoz.

Ismét jeles alkalom volt nemrég, a férjem születésnapja. Tudom, hogy imádja a steaket, ezért pont kapóra jött az a recept, ami úgy tálalja fel, hogy a kisült húst ujjnyi vastag csíkokra vágja. Előtte narancsos-zöldcitromos pácban pácoljuk, teszünk rá borsot-sót-fokhagymát. Kisütjük, felvágjuk. Sült krumplival szerepel, amihez jelen esetben nem jó a fagyasztott. Az a lényege, hogy szép hasábokat kell nyesni a krumpliból, beszórni sóval-borssal-paprikával, és sütőben (nem olajsütőben) kisütni. A krumpli is, meg a hús is hasonló méretű. Kis tálban kell feltálalni, és akár kézzel is lehet enni, beletunkolni bármilyen szószba. Mi most guacamolét ettünk vele. (A másik büszkeségem, spanyol kolléganőmtől tanultam, akinek el is készítettem később. Letesztelte, jóváhagyta, azóta csak így készítem.) 

Szülinap nem szülinap, ha nincs torta. Jelen esetben most mangós- maracujás. Nagyon sokára találtam meg, hogy mi a passionfruit magyarul. Végül kiderült, hogy ez a maracuja. Az íze fantasztikus, a mangót pedig önmagában is imádjuk, de a kettő együtt, egyenesen maga a boldogság. A maracuját a mascarponés-tejszínes krémbe keverjük, rákenjük a kész tortalapra, vagy sütünk egyet magunk. :) A mangót hosszában vékony szeletekre vágjuk, virágszirom-szerűen kidíszítjük vele a tetejét. Megszórjuk reszelt zöldcitrom-héjjal, kókuszforgáccsal, és aztán garantáltan azonnal nekiesünk. :)) (Itt most nem ez történt.) Egyébként a sült húsos fogás miatt is izgatott voltam, de mindkettő osztatlan sikert aratott. 

El se hiszem, de végére értem mindennek, amit ebbe a bejegyzésbe szántam. Befejezésül itt egy kép a tortáról. Egészben elfelejtettem lefotózni, így csak a háromnegyede látszik, de azért így is jó.