Megérett a helyzet, hogy leírjam azokat az élményeimet, amik az emberi bánásmód angliai mikéntjével kapcsolatosak. Már a cím alapján sejthető, hogy pozitív oldal felé fog billenni a mérleg nyelve, de nézzük azért sorjában.

A legelső akcióm egy vendéglátóipari egységben az volt, amikor hamburgert próbáltam kérni, erről már olvastatok. A következő érdekes történet az volt, amikor egy újságosnál dolozó lánynak fogalma sem volt a "hirdetés" szóról. Ezek alapján nem alakult ki bennem túl pozitív kép.

Fent említett újságostól kilépve, egy idős hölgy, aki valószínűleg hallotta a beszélgetésemet az eladó lánnyal, a vállamra tette a kezét, és azt mondta, menjek a könytárba. Ott nagyon sok újságot el lehet ingyen olvasni - mondta még, majd útbaigazított és elment. Én csak néztem, hogy nahát, de kedves! Gyorsan meg is fogadtam a tanácsát. 

Azt is említettem már, hogy a túristák imádják a mókuskákat etetni. Bármikor szívesen adnak egymásnak kölcsön egy kis eleséget, hogy mások is megpróbálhassák etetni őket, és nem restellnek kérni sem. Én is sokszor adtam már, főként gyerekeknek, akik áhítattal nézték a kis jószágot, gondoltam, hadd próbálják ki ők is az etetést! 

Nagyon sok fórumon, bejegyzésben olvastam már a pénztárosok, kiszolgálók, eladók kedvességéről. Ez tényleg így van, megerősítem. Persze, találni kivételt, de valahogy az általános jellemző az, hogy mosolyogva fogadnak, elmaradhatatlan kérdés a "How are you?" (Hogy vagy?). Hogy emögött a kérdés mögött áll-e komoly érdeklődés egészségügyi állapotodra nézve? Nem. Épp ezért a kérdésre gyakran választ sem várnak, egyébként pedig úgyis mindig mindenki jól van, ha megkérdik. Most komolyan. Nem is illik egyébként elkezdeni, hogy "Jaaaj, hát igazából nagyon fáj a lábam!" illetve, hogy "ez-meg-ez miatt vagyok kiborulva". Mint mondtam, nem ezért kérdezik, másfelől meg az angol udvariassági szabályok nem engedik, hogy annál többet mondj esetleg, hogy "Not bad." (fordítsuk úgy: Megvagyok.) 

Vissza a kiszolgáláshoz. Már az ajtón belépve köszönnek neked az eladók. Ha egyenest a pénztárt célzod meg, ott is mosoly, "Szia, hogy vagy?", és valahogy tényleg úgy érzed, hogy az neked szól. Azt nem tudom, hogy otthon a fővárosban hogy zajlik az élet egy irodában például, ekkora divat-e az, hogy az emberek kijárnak gyorséttermekbe ebédért. Itt mindenki ezt teszi. Ám a sor érdekes módon halad, legtöbbször azt tapasztaltam, tényleg megnyílnak új pénztárak, ha nagyon sokan sorakoznak már. Mindenhol kaphatsz hűségkártyát/ pontgyűjtő kártyát ahol vagy pontokat vagy pecséteket gyűjthetsz ingyen kávé/ turmix/ szendvics stb reményében. Ügyelnek is rá, hogy megkérdezzék, van-e neked, te pedig természetesen kérsz, mert hát ki ne akarna ajándékokat! 

Számomra a legkedvesebb élmény egy nagyáruházban történt tavaly, nagyjából pont egy éve. Ez egy áruházlánc, a legnagyobban már többször is jártam, ebben viszont akkor először. Felfedeztem egy gyümölcskenyeret, az ára is elfogadható volt, mondom, kosárba vele. A pénztárhoz érve látom, hogy a hölgy a háromszoros árat üti be. Még meg se szólaltam, csak a tekintetem árulkodhatott róla, hogy valamit furcsállok, mert azonnal megkérdezte, mi a baj. Elmondtam, hogy a gyümölcskenyér árát sokallom, mert a polcon nem ennyi volt feltüntetve. Hozzátettem, lehet, hogy én néztem el, ebben az esetben elnézést kérek. Erre a leányzó megkért, várjak egy picit, elmegy megnézni. Elment, majd visszajött a menedzsere társaságában, közölvén, hogy az árat ő tudta jól, de sebaj, ezt most odaadják ingyen. még egy aranyos kis matricát is ragasztottak rá. Szóhoz sem jutottam! Én tévedtem, és még ők kérnek bocsánatot, és adnak ingyen gyümölcskenyeret! Ilyet se pipáltam még!! Eddig is szerettem ebbe a fajta boltba járni, de onnantól fogva ... le a kalappal!

Vagy a másik. Nem is olyan könnyű ez a csomagkézbesítés, amilyennek látszik. Előfordul, hogy átveszi az, aki valójában nem vehetné át, az igazi címzettnek meg megy az értesítés, hogy kikézbesítették. Ilyenkor az igazi címzett azonnal jelzi, hogy ő semmit nem kapott. Ekkor a kiszállító cég leköveti az adott munkatárs útvonalát, és akár rájönnek, ki szúrta el a dolgot, akár nem, az eredeti címzett megkapja, amit kért, akármilyen értékű dolog volt, mert a cég küld neki egyet. Tanulság: aki átveszi (akár tudatosan, akár szórakozottságból), ami nem az övé, nagyon jól tudja, hogy senkinek nem lesz belőle baja, ezért veszi át. Neki pedig van egy új könyve, telefonja, cipője, akármije, ingyen.

Ha már szóba jöttek a rendőrök. Nagyon szívesen útbaigazítanak, elmagyaráznak bármit, beszélgetnek a járókelőkkel. És ugyanúgy átmennek a piroson. Ezen én nagyon csodálkoztam, de komolyan így van. Igazán készségesen segítenek. Nem csak ők, mindenféle biztonsági őr, vagy az adott helyen dolgozó munkatárs. Nem egyszer tapasztaltam. 

Vizsgáljuk csak meg a másik oldalt is! Jómagam is a vendéglátásban dolgozom, és néhány dolog ezáltal megfejtést nyert. Amikor a vendéglátásban elkezdesz dolgozni, minden cégnél vannak képzések, elméleti és gyakorlati egyaránt. Ezek nem csak arról szólnak, hogy hogyan kell például cappuccinot készíteni, vagy hogy egyes ételeknek milyen tápértéke van, hanem arról is, hogyan kell a vevővel bánni. Minden egyes cégnél külön gondot fordítanak erre. A többit nem tudom, de a miénknél ezen tényleg nagy a hangsúly.

Minden hónapban van egy úgynevezett mystery customer (titkos vásárló). Minden hónapban egyszer valaki a főnökség megbízásából úgy jön hozzánk vásárolni, hogy utána jelentést tesz nekik a tapasztalatairól. Pontozza azt, hogyan fogadták, kedves, udvarias volt-e az eladó. Gyorsan került-e sorra, milyen hatékonyan történt meg a kiszolgálás. Általában egy-két kérdést feltesznek, hogy számot tudjanak adni az eladó tájékozottságáról, szakmai tudásáról. Szemügyre veszik, hogy tisztaság van-e, rend van-e, és végül a rendelt étel-ital minőségéről is beszámolnak. Ezt százalékra átszámolják, és persze, minél több, annál jobb. Így ösztönöznek arra, hogy igenis, minden vásárlóval legyél kedves, udvarias, nyújtsd a maximumot. 

Egy szó, mint száz, aki angol vendéglátósként szocializálódik, belenevelik, hogy kedvesen, udvariasan, mosolygósan. A vásárlók pedig igénylik. Sokszor olvastam olyan jelentéseket a fent említett titkos vásárlóktól, amikor ha csak annyit kérdeztünk tőle, milyen volt a napja, már magasabb pontszámot adott. Ugyanez visszafele is igaz, azt is megjegyzik, ha nem kérdezel semmit, nem próbálsz meg velük beszélgetni, csak azokat a kérdéseket teszed fel, amik a vásárlással kapcsolatosak. Bizony. A vevők meg így szocializálódtak. Komolyan igénylik, hogy legalább egy kicsit beszélgess velük. Lefutja velük az ember az udavriassági köröket, az elég is. 

Mi ezt soha nem fogjuk megérteni, miért kell üres fecsegést lebonyolítani ahhoz, hogy jó fejnek nézzenek, miért teszünk fel olyan kérdéseket, amikre amúgy nem vagyunk kíváncsiak. Vagy hogy vásárlóként miért kell beszámolnod az eladókisasszonynak a hétvégédről. Ám még egyszer mondom, aki vendéglátásban akar dolgozni, ha tetszik, ha nem, így kell tennie, és kész. Senkit sem érdekel, hogy ha ez nem tetszik. Itt a felfogás az, hogy fantasztikusan kell kiszolgálni a vevőt, minden körülmények között, mert akkor többször jön vissza és több pénzt hoz. Egyértelmű. 

Nem csak a vendéglátásban, úgy általában az emberek többsége rendszeresen segít a másikon. Lépcsőn a babakocsit, nagy csomagot cipelő hölgyeknek mindig segítenek. Szipogó emberkéknek gyakran ad utastársuk zsebkendőt. A hely átadása a metrón, buszon várandós hölgyeknek, időseknek, szintén bevett szokás. Van egy napilap, ami minden hétköznap reggel jelenik meg, ingyenes, minden metróállomáson hozzá lehet jutni. Ebben van egy rovat, a Good Deed Feed. Én csak köszönőrovatnak hívom. Ide azok írnak, akik szeretnének valamit valakinek megköszönni.

Olvasok olyat, hogy egyes emberek kifizetik a másik taxiját, italát, menetjegyét, ha látják, hogy nincs pénze. Orvost hívnak, ha valaki rosszul lesz, és ott maradnak az illetővel, amíg az orvos meg nem érkezik. Meghallgatják a szomorkodók bánatát, megölelgetik, törölgetik a könnyeit, adnak csokit neki. Kitartóan futnak megtalált táskával, pénztárcával, mobiltelefonnal a másik után. Ha látnak út szélén ragadt embert, eltévedt gyereket, elviszik haza, vagy kifizetik a taxit neki hazáig. Ha látják, hogy leesett a sapkád, bármid, utánad viszik, vagy kiabálnak utánad, hogy ott hagytad, gyere vissza! Síró gyereknek adnak valami apróságot, hogy nyugodjon meg. Olyat is beleírnak, hogy családtagnak, barátnak köszönik, hogy kitartottak mellettük a nehéz időszakban. Olyan jó ezeket olvasni! S bennünk is meglehet a remény, hogy ha mi hagyunk ott valamit valahol, ugyanúgy utánunk kiabálnának, ha mi esnénk el, segítenének. Ennek kellene alapvetőnek lennie. 

Ahogy már megtörtént, hogy a férjem elveszett tárcáját leadták, többször figyelmeztettek, hogy leejtettem valamit. Egyszer egy szatyor ennivalót ejtettem el, mert a szatyor szétszakadt. Többen jöttek oda egy másikat felajánlani. Ha ketten vagyunk, és nem jut egymás mellett hely, megkérdezik, akarunk-e cserélni.

Az angol emberek türelmesen várakoznak a sorban, fegyelmezetten. Nem szeretik, ha eléjük állsz.  Viszont ami számunkra elképzelhetetlen: adott egy élelmiszerüzlet. Épp beállsz a kasszához, két aprósággal a kosaradban, ám látod, hogy az előtted állóé rendesen meg van pakolva. Ékkor ő hátrafordul, és szól, hogy nyugodtan előzd meg, hiszen neki sokkal több van, te rendezd le nyugodtan a két kis fizetnivalót. Ez igaz! 

Apró dolgok ezek, de mégis megmelengetik az ember szívét. Az egészben a legjobb, hogy oda-vissza működik.