Folytatom az előző bejegyzésben elkezdetteket, vagyis még korántsem értem a végére az angol nyelvhasználat furcsaságainak taglalásához. 

Legnagyobb furcsaság számomra, hogy ezek az emberek mennyire nem tudnak helyesen írni. És rögtön ezután arról, hogy az oktatás hangsúlyt fektet a helyesírásra. Mármint otthon. Emlékezzünk csak a rengeteg fogalmazásra, nyelvtani tesztre, amit megírtunk. Akár beszélhetünk saját anyanyelvünkről, vagy bármilyen idegen nyelvről, a helyesírásba nagy munkát fektetünk. Azt nem állítom, hogy Magyarországon mindenki írása tökéletes. Azonban mégsem tapasztaltam, hogy ennyire katasztrofális lenne. A magyarok angol helyesírásával kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy az volt a dolgom, hogy erre az embereket megtanítsam. :)

Amíg el nem kezdtem dolgozni itt, ahol most, angol emberekkel kapcsolatom csak nagyon kevés volt, az is szóban. Itt ugye, szinte mindenki az. A mindennapi munka során hagyunk egymásnak üzenetet, készülnek mindenféle figyelmeztető, tájékoztató kiírások. Ezek alapján pedig csak szörnyülködni tudok. Néhány kollégám írása egyfelől olvashatatlan, másfelől tele van hibával. Sokan bizonytalanok a szavak helyesírásában, és engem (!) kérnek meg, hogy betűzzem az adott szót. Sőt, olyan is volt, hogy egy tájékoztató kiírást át kellett néznem, van-e benne hiba. 

Gyorsan szeretném leszögezni, nem tökéletes az enyém sem, biztos, hogy vétek hibát néha. De azt gondolom, hogy a gyengébb helyesírású illető is le tudja írni, hogy “uborka”, vagy “krumpli”. Ezek angolban is egyszerű szavak, tehát még csak nem is olyan, amin esetleg elgondolkozik az ember, hogy “Most ebben dupla mássalhangzó van, vagy egy?”, és  hogy vajon “Ú vagy u kerül az uborka szó elejére?”

Rögtön ezután következik minden nyelvtanuló rémálma, a nyelvtani tesztek állandó résztvevője. A hasonló hangzású, viszont írásban, jelentésben eltérő szavak. Nagyszerű példa erre a “they’re” – “their” – “there” hármasa. Aki nem járatos az angolban, annak is látható, hogy az írásban nincs nagy eltérés. Jelentésben azonban van. Ezek közül – én úgy vettem észre – majdnem mindegy, hogy mikor melyik van, használják, ami eszükbe jut. Sőt. A “they’re”-t még csak nem is így, hanem “theyre”-ként írják, vagy a szó végi “e” el is marad.  Aztán aki meg akarja érteni a mondatot, amiben van, majd kibogozza, ugyan mi akar lenni.

Vagy a másik ilyen példa, a “should have”. (= kellett volna) Ezt írásban úgy jelenítik meg, hogy “should of”. Miértjére nem tudtam rájönni. Egy kis áthallással valóban hasonlóan hangzik, de tényleg csak akkor, ha nem figyelünk oda. És ők meg vannak győződve, hogy így kell leírni. Nagyjából ez olyan, mintha mi azt, hogy “kellett volna”, kiejtenénk helyesen, de úgy írnánk le, hogy “mellett volna”. A kettőnek egymás mellett semmi értelme nincs ugyan, de kicsit hasonlít, biztos ugyanaz....

Az, hogy egy szó külön, kötőjellel, vagy egybe van írva, szinte mindegy. Hogy az az “s” a szó végén többesszám, birtokos, vagy egyszerűen csak a szó vége, az is mindegy. Ott van-e, vagy nincs, az is mindegy. Egybeírják a birtokviszonyt jelző “s”-t a névvel (pl Laurens), de cserébe, még az “s”-re végződő neveket is képesek aposztróffal írni... (pl Jame’s). Ha pedig az illető neve két “s”-re végződik (pl Jess), akkor aztán bármi előfordulhat (Jess’s, Jess’, Jess).

Kisbetű – nagybetű ugyan minek, írásjel szintén felesleges. Ha a mondandó elkezdődik, nagybetű (talán), ha véget ér, pont. Akár tíz sor is lehet, nem baj. A saját nevüket kisbetűvel írják, még önéletrajzban is. Hihetetlen, hogy nekünk mennyire hangsúlyozzák, hogy fontos, hogy az önéletrajz szép legyen, hibátlan legyen, stílusa megfelelő legyen, nekik úgy tűnik, annyira nem.

Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kis része a valóságnak, tehát léteznek helyesírásban valóban jeleskedő  emberek. Olyan jó lenne ilyeneket is látni, mert itt sajnos nincsenek. Nyilván, vannak, akik nem ennyire szörnyűek, de a többsége sajnos az.

Most, hogy így mindezeket leírtam, rájöttem, hogy igazából az írásban ők a fülükre hagyatkoznak, tehát ahogy hallják, úgy írják. 

Helyesejtés, ha már itt tartunk. Azt mindenki tudja, hogy van brit és amerikai angol, és ez a kettő leginkább kiejtésben tér el egymástól. Járnak hozzánk amerikai származású vendégek, és többször tapasztaltam, hogy a kollégáim negatívan nyilatkoztak az adott vendég kiejtéséről. Most nem is ez a fő szempont, amiért ezt ide hoztam. Vannak olyan közismert szavak, amiket a brit angolban hosszú “a”-val ejtünk, míg az amerikaiban “e”-vel. Ilyen a “dance” (=tánc, táncolni), vagy a “can’t” (=nem képes valamire). Ezek azért nagyon jó példák, mert nagyon sok dalban is szerepelnek. Mit csinál a megrögzött brit angol, ha egy amerikai előadő dalát énekli, ám az ő kiejtésétől eltér? Követi azt, vagy marad a sajátjánál?

Az a brit angolon belül is sajátos, ahogy Bristolban beszélnek, erről már esett szó. Ott, amit az átlagos angol “a”-val ejtene ki, azt ők “o”-nak mondják. Ilyen szó a “coffee” (=kávé), “body”(=test, de a ruhadarab is lehet). Egyik fiatal, igen népszerű amerikai énekes egyik dalában táncolásra biztatja a hallgatóságot, Eme fiatalember énekli a maga amerikai kiejtésével, és egy pár bristoli fiatal hölgy pedig a sajátjával. Bizony, érdekes volt hallani. Legtöbben azonban azt mondták, követik az előadót.

Pár dolog még a nyelvtannal kapcsolatban.

Amikor családtagról beszélnek valakinek, majdnem mindig odateszik az "our" szócskát, ami azt jelenti "miénk", vagyis pont, amikor magyarul azt mondjuk: "a mi Zsófink" pl. És ha már a birtoklásnál tartunk! Sokszor hallom azt, hogy "me house", "me children" stb, stb. Itt a "me" a "my"-t hivatott helyettesíteni, abban a jelentésben áll: "az én...", tehát "me house" = "az én házam".

Nincs olyan szerintem az Angliában élő emberek közt, aki ne hallotta volna már, hogy “innit”. Mi a manó ez az “innit”? Talán találkoztatok már az “ain’t” szócskával, dalokban. Rögtön két Jennifer Lopez dalt is mondok, amiben benne van: Ain’t It Funny?, I Ain’t Your Mama. Ez az “ain’t” bármilyen tagadó szócskát hivatott helyettesíteni, állító formája nincs. Ha megnézzünk gyorsan a két szám címét, az első eredetileg az lenne: Isn’t it funny?, a másik meg az, hogy I’m not your mama.  Tehát máris találtunk két különböző tagadószót, de mondom, bármelyiket helyettesíti. Ehhez hasonló, sőt funkcióban vele teljesen azonos az “innit”. Mindenre vissza lehet vele kérdezni, minden igeidőben és módban, szám- személyben. Abszolút joker. Hihetetlen. Hallottam már olyan megnyilatkozást, hogy ezt csak azok használják, akik nem kifinomult angolok. Erre nem tudok mit mondani, mostani kollégáimtól sokat hallom, illetve olyanoktól is, akik külföldről jöttek, de mást erről nem tudok.

Majdnem ugyanilyen joker szó a “yeah?”. Ez is olyan, mint az “innit”, minden mondat végére oda lehet tenni, visszakérdezés céljából. 

Egyszerűsítés továbbra is. Nagyon sok szó, vagyis nagyon sok ige úgy kerül a köztudatba, hogy egy márkanév képzett formája. Így például a porszívózás. Hihetetlen kultusza van a Henry és Hetty nevezetű porszívóknak. Henry piros, a teteje fekete, annak megfelelően, ahogy a királyi testőrség tagjainak kabátja piros, sisakjuk fekete. Szemük és szájuk is van rajzolva. Hetty ugyanígy néz ki, annyi a különbség, hogy ő rózsaszín-fekete. :) Na és ennek kapcsán hangozhat el a mondat, hogy "Henry-zd fel a szobát!" :)) Másik ilyen, amikor valaki valakinek a Facebookra ír, akkor nem azt mondják, hogy "A Facebookra írt nekem.", hanem, hogy "Facebookozott nekem". 

Amikor ezeket a kérdéseket feltettem magamnak, amiket most itt taglaltam, és válaszokat kerestem rájuk, reméltem, hogy nem csak számomra lesznek érdekesek.  Talán már bennetek is felmerült, csak még valahogy válasz nem érkezett rá. Bennem is régóta érlelődött már ezen dolgok összegyűjtése, hát most itt van. És azt hiszem, ezzel végére is értem ennek a bejegyzésnek.