Úgy esett az eset, hogy az iskolában, ahová a kis unokaöcsik, Ádi és Zozó járnak, nemzetközi hetet tartanak. Ennek keretében minden osztály egy egész héten át foglalkozik az adott országgal. A pontos mikéntjét ennek nem tudom, ám az biztos, hogy Zozó osztálya Magyarországot kapta. 

A dolog ott kezdődik, hogy készítettek magyar zászlókat, amiket ki is tettek a falra. Ki van írva az ország neve és fővárosa. Kis táblácskákon találhatóak a fontosabb kifejezések, úgy mint Szia!, Jó reggelt!, Köszönöm!, és ezek is a falon vannak. Szívet melengető.

Az a megtisztelő feladat ért, hogy egy délelőttöt Zozó osztályával tölthettem, és játékos formában képet adhattam országunkról. Elkezdtem rá készülni, gondolkodni, hogy is, mint is töltsem meg ezt az időt, mik lehetnek azok, amiket ők is szeretni fognak. Szinte majdnem azonnal ki is alakult végleges forma: mese, majd együtt éneklés, körjátékozás. Amikor kerestem a vonatkozó dolgokat, visszajöttek azok az élmények, amikor a főiskolás óravázlatokat írtuk, rajzoltunk képeket, írtuk a szavakat. Most is ilyesmit csináltam, annyi különbséggel, hogy nem írtam le minden szót a vázlatba, ahogy ott kellett. Olyan jó érzés volt! Bár középiskolában tanítottam, azt is pontosan láttam, miért imádtam a kicsikkel dolgozni. Csuda dolog az ő világuk! Mesékkel, játékosan, izgalmasan tanulják a tanulnivalót. És amíg tanítjuk őket, magunk is részesei vagyunk ennek a mesevilágnak. Ha szerencsénk van, kis időkre úgy tudjuk a dolgokat látni, ahogyan ők. Hihetetlen, hogy mekkora kreativitás, ötletesség van bennük! Elég egy szó, és máris ezer történet kerül köré, megannyi gondolat, mondanivaló... 

Szóval, a nap végére úgy éreztem, amit felkészülés tekintetében meg lehet tenni, megtettem. Végig az járt a fejemben, vajon mit fognak hozzá szólni, elképzeltem, hogy mondják velem a szavakat, énekelnek velem. Annyira bíztam a mesében és a dalocskákban, ők biztosan nem hagynak cserben!

Tegnap reggel izgatottan készülődtem, és Zozó is nagy örömmel fogadott. Beszélgettünk róla, mi is fog ránk várni, és mondtam, remélem, minden rendben lesz. Ádi szerint "Ha nem lesz olyan, hogy nem értik, amit akarsz, akkor igen." Hát, ez igen megnyugtatóan hangzott. :)

Az iskolájukban még nem jártam, bár a szomszédos épületben van a régi ovijuk, ott pedig már voltam. Bejelentkeztem a recepción, ahogy kell, kaptam kis nyakbaakasztós táblát, ezzel elkezdődött a nagy kaland!

A gyerekek minden reggel az osztálynak kijelölt helyen gyülekeznek, ahová kijön értük a tanító néni/ bácsi. Egysoros vonalban szépen bevonulnak az osztályba. Kabátjukat a terem melletti fogasra akasztják, táskájukat beteszik a saját fiókjukba, (Ezekben a táskákban nem sok minden van. Könnyűek, viszonylag kicsik, és egy irattartó polc fiókjába beférnek.) s a kulacsokat berakják egy dobozba (erről később).

Az osztályban öt nagyobb asztal van a gyerekek számára, mind körül négyen vagy hatan ülnek. Tanári asztal, mint olyan, nincs. Ez számomra nagyon furcsa. Van egy asztal, amin a számítógép van, de az kicsike, számítógépasztal, tulajdonképpen. A tanító néni ez előtt ül. Mellette az interaktív tábla, és abszolút megszokott a projektoros munka. Az asztalok színek szerint vannak megkülönböztetve, és ahogy mindenkinek megvan a helye itt, úgy akkor is, amikor a földön ülnek, vagy sorbaállnak valamihez. 

Bevallom, a többi berendezést annyira nem figyeltem meg a teremben, de mind színes, kedves, ötletes. Egyébként maga a tanító néni is egy tünemény! Fiatal, igazán kedves, barátságos. Amúgy Ádi tanító nénije is. Ismeretlenül is hihetetlen kedvesen fogadott, bevitt a tanáriba, azonnal kávéval kínált, beszélgettünk a gyerekekről. Másik ámulatom, hogy a tanári az tulajdonképpen egy ebédlőszerűség csak. Nincsenek dolgozathegyekkel és könyvhegyekkel megpakolt íróasztalok, csak egy nagy ebédlőasztal székekkel és egy ülőgarnitúra. És persze a konyhai sarok. Mindenki a saját termében van inkább, ott dolgozik a saját számítógépén.

Megjegyzem, minden terem berendezése más és más, nyilván minden tanár és tanító úgy alakítja, ahogy neki megfelelő. Minden évben változik a tanító, itt úgy van, hogy egy valaki tanít elsősöket, más a másodikosokat, stb, stb. Van iskolaelőkészítő is, reception class-nak hívják.

Az első teendőjük az volt, miután mindenki elpakolta a kabátot és a táskát, hogy leültek a földre, a számítógépes asztal elé. A tanító néni mindenkit név szerint köszöntött, és megkérdezte, mit kér ebédre. Ugyanis, ez sem hasonlít az otthoni iskolai étkeztetésekre. Az iskolának van egy adott menüje, amit jó előre összeállítanak, s kiadnak. A gyerkőcök otthon meg tudják beszélni a szülőkkel, mikor melyiket kérik. A menüben van minden nap húsos és vegetáriánus fogás (tészta-, vagy zöldségétel). Összesen négy lehetőség közül választhatnak. 

Tehát, minden kisgyerek kiválasztja az ebédjét, s bemondja a tanító néninek. Ő feljegyzi, s elküldi a listát az illetékesnek. Cserébe később megkapja a megfelelő ebédjegyeket, amivel a gyerekek mehetnek ebédelni. 

Miután ez megvolt, megbeszélik, hogy aznap mit is fognak csinálni, majd elkezdődik az első óra. Ó, hát azt el is felejtettem, hogy a tanítás kilenckor kezdődik. A kezdeti teendők, s az első óra után tízkor mindenkinek irány az udvar! Mindig van egy felelős, aki fogja a kulacsos dobozt, és leteszi kint az udvaron, illetve szünet végén beviszi. Ebbe ugye, mindenki berakta a sajátját, amiből a szünetben iszik. Ez mekkora ötlet, nem? Ha szomjas valaki, nem kell beszaladgálnia az épületbe, nincsenek szétdobált műanyag flakonok, széthagyott poharak. Szuper!! Szintén elérhető mindenki számára friss gyümölcs, ami minden osztály polcán ott van.

Negyed óra múlva ismét az osztályterem a helyszín, megkezdődik a következő óra, amit a gyűlés követ, negyed tizenkettőkor. Ez egy nagy teremben van, minden osztálynak kötelező a részvétel. Az igazgatónő vagy a helyettesei vezetik ezeket, az aktuális témákat érintik. Most például az idegen nyelveket. Igyekeznek interaktívvá tenni, tehát nem feltétlenül az van, hogy az igazgatónő beszél, mindenki más hallgat. :) Ez is körülbelül negyed órás. A teremben minden osztálynak megvan a maga helye, szépen, egysoros vonalban, egymás után történik a be- és kivonulás, nem csak úgy összevissza.

Ezután Zozó osztályával még játszottunk egy kicsit, majd visszasétáltunk a terembe, kiosztásra kerültek az ebédjegyek, és dél körül mentek enni. Azt pontosan nem tudom, hogy mindenki ekkor megy-e, vagy hogy van a beosztás, illetve sajnos, ami ezek után történik, azt sem tudom már, mert eddig tartott a "megbízatásom".

Illetve persze, azt tudom, hogy ebéd után van még egy foglalkozás. Fél négykor ér véget a tanítás, mindenki fogja a kis holmiját, jönnek a szülők, nyomás haza! :)

Nos, így néz ki egy nap egy angol általános iskolában.

Igen, vannak különbségek, szerintem az igazán szembetűnőek majd felsőbb osztályokban következnek, amikor ugye már több mindenről van szó, komolyabb a tananyag, a gyerekek még sincsenek megpakolva. Szó szerint sem, meg képletesen sem. Sem nehéz iskolatáska nem nyomja a vállukat, sem a sok otthoni feladat. 

Ádi és Zozó nem jártak otthon suliba, pici baba koruk óta itt élnek. A nagy tesójuk, Andris viszont igen, ő öt osztályt otthon végzett el, a többit itt. Ezáltal van összehasonlítási alapunk, őrajta keresztül, illetve, látjuk, hogy a két kicsi hogyan viszonyul az iskolához. Egy szóval el tudnám mondani mindhármuk véleményét: szeretik. Imádják a tanító néniket, akik láthatóan szintén nagy szeretettel fordulnak minden gyerek felé. 

Előbb azonban megírom, hogy végülis, hogyan sikerült a tervem. Úgy terveztem, hogy ez egy bejegyzés lesz, de szokás szerint megint rengeteget beszéltem másról. :)) Remélem, nem bánjátok. Szerettem volna, ha Ti is képet kaptok arról, hogy milyen is egy iskolai nap itt. Rögtön folytatom, gyertek velem!!