Itt vagyok hát ismét, a folytatással, ahogy megígértem. Elmondom, hogyan is zajlott a tegnapi délelőtt, amit a keresztfiunkkal, Zozóval töltöttem. Aki esetleg nem olvasta az előző bejegyzést, annak kedvéért leírom, hogy ezen a héten nemzetközi hét van az iskolájukban, és minden osztály egy héten át foglalkozik egy országgal. Zozó osztálya Magyarországról tanul, én pedig ebben segítettem őket egy délelőtt.
Miután lezajlottak a szokásos nap eleji teendők, előléptem én. 22 szempár szegeződött rám, vagyis 23, a tanító nénivel együtt. :) Úgy gondoltam, először is tanuljuk meg, hogyan köszöntjük egymást magyarul. Ez nem nehéz, hiszen az angol "See you." (= Viszlát!) egészen hasonló hozzá. Kérdezgettem őket, mit tudnak már eddig, miről beszélgettek, van-e olyan, amit szeretnének kérdezni. Egy kisfiú megemlítette a kézfogást.
Egy kislány mondott valamit a ruhákról, amihez remekül kapcsolódott az, hogy éppen volt is nálunk népviselet. Zozó anyukája szerezte valahonnan, egy blúz, szoknya és kötény, amit be is vittünk. Elmagyaráztam, hogy miből áll a lányok és a fiúk népviselete, milyen alkalmakkor hordják, hogyan hordják a lányok a hajukat ehhez, s hogy nagyon sokféle lehet, területenként változó. Nézegettünk képeket is különböző fajtákról (éljen az interaktív tábla!), általánosságban tetszett nekik, úgy találták, hogy nagyon elegáns. Valamiért a cipőkérdés is foglalkoztatta őket, s nagyon örültek, hogy nekik is olyan csatos cipőjük, vagy fekete csizmájuk van, mint amilyet a képeken láttak. Utólag jutott eszembe, hogy ha erre a ruha témára jobban rákészülök, mást is elmondhattam volna, de talán így is jó volt.
Miután befejeztük a népviselet bemutatását, elmondtam, hogy hoztam egy történetet, amihez majd egy játék is tartozik. Első feladatként azonban a történet szereplőit fogjuk "elkészíteni". Sógornőm közreműködésével az általam kiválasztott képek az állatokról már kinyomtatva ott hevertek az asztalokon. A tanító néni kicsit előre dolgozott nekem, keményebb papírra kinyomtatta őket. A gyerekek feladata az volt, hogy kivágják ezeket, s cellux segítségével egy szívószálhoz erősítsék. Így mindenkinek lett öt darab bábuja, amit majd gyorsan fel tud kapni és felmutatni. Igazából én csak jobbra-balra járkáltam, segítettem néhány véletlenül lenyisszantott rókafarkat vagy nyúlfület visszaragasztani. :) Miután elkészültek, elpakoltak, visszaültek a szőnyegre.
Izgatottan figyeltek, mikor elmeséltem, hogy hallani fognak egy történetet különböző állatokról. Mégpedig pontosan azokról az állatokról, akikkel eddig találkoztak a bábukészítő feladatban: nyúl, madár, róka, farkas, medve. (Ti rájöttetek már, melyik meséről van szó? Ha nem, nézzétek meg a címet ;) ) És mivel magyar szavakkal ismerkedünk, miért ne mondanám el, hogyan is vannak ezek magyarul? A tanító nénis, szótanítós múltamat újra igénybe véve ezeket a képes szókártyákat fel is tettem a táblára. Imádtam, ahogy a kicsik kiejtették a szavakat. Zozókám segített, néhányszor maga is bekiabálta a szavakat, büszkén, hogy ő ezeket tudja. Először egyenként megbeszéltük, melyik mit jelent, felrakosgattam a képeket, majd el is ismételtük őket többször. Megtanultuk a "fut" és "szalad" szavakat is, ami megint csak nem volt nehéz, hiszen hasonló hangzású szavakat angolban is találunk. És lám, máris tudtunk mondatokat alkotni: "Szalad a nyúl.", "Fut a róka." stb. Büszkék is voltak magukra nagyon! :) (Több ponton összevissza ölelgettem volna őket mind, olyan aranyosak voltak!)
Ezután elárultam, hogy a játék mi lesz. Először angolul elmondom, miről szól a mese, majd magyarul is hallani fogják. Azt kértem tőlük, ha hallás alapján felismerik bármelyik állat nevét, tartsák fel az adott bábut. Játszottunk pár kört csak úgy, mese nélkül, hogy belejöjjenek, hamar rá is éreztek! A mese címét is felírtam mindkét nyelven, az is kikerült.
Az angol változathoz kiválasztottam egy segítőt, aki a képeket mutatta a többinek. Összesen hat képről van szó. A mese képeskönyv formában is megjelent, s ezeket a képeket töltöttem le és nyomtattam ki. Gondoltam, ha látják a képeket, könnyebb lesz a történet fonalát követni, amikor magyarul hallják.
Kezdődhetett a játék! A biztonság kedvéért vittem a szöveget, főleg úgy, hogy koncentrálni kellett az állatnevekre. A szünet félbeszakította a munkát, akkor került erre sor, miután visszajöttünk az udvarról.
Ment minden, ahogy kigondoltam. Láttam az arcukon a koncentrálást! :) Lassan olvastam, direkt kihangsúlyozva az állatneveket, mutattam a képeket is. Szinte mindenki azonnal felismerte, melyik bábut kell feltartania. A mese végén tapsoltak, és néhányan meg is köszönték. Megkérdeztem, mit gondolnak a hangzásról, milyennek találták.
A beszélgetés végeztével átmentünk egy nagy terembe, ahol is - maradva a nyulaknál - megtanultuk a Nyuszi ül a fűben című dalocskát. Van angolban is egy dalocska, aminek címe Sleeping bunnies (Alvó nyuszik). Minden kisgyerek ismeri és szívesen énekli. Játszóházas múltamnak köszönhetően már én is. Szinte majdnem ugyanaz a szövege, mint a mi dalunknak. (Alszanak a nyuszik. Nagyon csendben vannak, talán csak nem betegek? Ébresszük fel a nyuszikat! Ugráljatok, kicsi nyuszik, hopp, hopp, hopp!)
Először elmondtam a szöveget angolra fordítva, majd megtanultuk a "nyuszi" (new-see :D ) szót. Eszembe jutott, hányszor hülyéskedtünk gyerekként ezzel, hát most itt van, valóságban. Szóval, megkértem őket, hogy amikor a "nyuszi" szó elhangzik, azt mondják velem, illetve, a végén a két "Nyuszi, hopp!" -ot kiabálják. A dallam megtanulása nagyon könnyen ment. Megbeszéltük a játék menetét, s el is kezdtük. Körbeálláskor versengtek, ki álljon mellém, és ez olyan jól esett! A játék egyébként fantasztikusan sikerült, különösen a Nyuszi, hopp!-ozást élvezték nagyon. :) Jó pár kör után leültünk, és a mese másik szereplőjével, a farkassal folytattuk, aki a "Kinn a bárány, benn a farkas" játékban is megjelenik. Megtanultuk a "bárány" szót is, megbeszéltük a játék menetét, megtanultuk a dallamot. Itt azt kértem, mondják velem a "bárány" és a "farkas" szavakat. Ennek megvalósítására a gyűlés után került sor. Óriási volt ez is, csak úgy kergették a bárányokat a farkasok! :)
Közeledett az ebédidő, be kellett fejeznünk. Az osztályterembe visszatérve megköszöntem, hogy figyeltek rám, játszottak velem. Kérdeztem, mi hogy tetszett, van-e még kérdésük. Ők is köszönték, voltak többen, akik megöleltek búcsúzóul, még a tanító néni is! Az osztály nevében Zozó átadott egy nagy csokor virágot. Ebben volt a búzakalász. Persze, csak dísz, és szerintem teljesen véletlen, hogy pont ilyet választott a tanító néni, de nagyon jól esett, meghatott ez a kedves gesztus. Ahogy megtanultuk, egy sziával elköszöntünk, ők mentek enni, én meg összepakolásztam.
Most jön a slusszpoén. Ugyanis előző nap elkészítettem életem első vaníliás karikáit. Most, hogy ízelítőt kellett adni a magyar kultúrából, gondoltam, miért is ne toldjam meg egy kis magyar keksszel? Nem is volt nehéz elkészíteni.
Az összepakoláskor viszont rájöttem, hogy a kekszeket elfelejtettem odaadni! Gyorsan kitaláltam, írok egy cédulát a tanító néninek, hogy ezt én hoztam, majd ossza szét. Épp írtam, mikor szerencsére visszajött. Jaj, de megkönnyebbültem! Nagyon megörült a kekszeknek. Mondtam, hogy elég semleges ízek, csokis- vaníliás keksz, szerintem nekik való. Csodálatos módon, épp annyi kekszet tettem a dobozba, ahányan voltak. (Hihetetlen!) Azt így nem tudtam meg, hogy ízlett-e nekik. Remélem, igen.
Így most már megnyugodva összepakoltam, de igazából nem nagyon volt mit, mert az összes segédeszközt ott hagytam nekik, hadd nézegessék a képeket, gyakorolják a szavakat. :)
Nagyon meghatódtam ezen az egészen. Éreztem, hogy nagyon nem foghatok mellé, meg hát végülis, ez a szakmám, nem most csinálok ilyet először, sőt, még a mese feldolgozási menete sem ismeretlen. Mikor még Londonban éltünk, tanítottam egy hat éves kislányt és egy négy éves kisfiút magyarra. Az volt az apanyelvük. Nekik találtam ki többek közt ezt, hogy A három nyulat ilyen formában dolgozzuk fel. Ott is jól ment, gondoltam, itt is biztosan beválik. Csak hát mégis, az ember minden új helyzet előtt izgul kicsit. Szerencsére a lehető legjobban sikerült minden. (Olyannyira, hogy lehet, hogy Ádikáék osztályában is előadom magam.) Egy kicsit jó volt újra tanító néninek lenni, mesélni, énekelni, játszani. Érezni azt a szeretetet, amit a gyerekektől kap az ember. Amiért érdemes csinálni, még akkor is, ha sokak szerint nincs már értelme, meg lenézik ezt az egész tanítás- dolgot. Órákat beszélhetünk módszerekről, hogy melyik oktatási rendszer miért jobb, vagy miért nem jobb, meg sok minden másról. Ám az biztos, hogy ebben a suliban (biztos a többiben is, de én erről tudok csak szólni) mindenki azon dolgozik, hogy a gyerekek a lehető legjobbat kapják. És nem ez a lényeg?
