Akaratlanul is előjönnek néha dolgok, amikre már jó régen nem gondoltunk. Történik valami, ami előhoz emlékeket. Nem olyanokra gondolok, hogy összefoglaló szösszenetek, olyasmi címekkel, hogy ez történt a 90-es években, vagy aki ekkor volt gyerek ezt-meg-ezt csinálta.  Mostanában nekem nagyon sok minden ilyesmi eszembe jutott. Biztos veletek is megtörtént.

Arról már írtam, hogy az állatok és a virágok szeretete családi vonás. Családom minden hölgytagja virágkedvelő. Nagymamámmal rengeteget sétáltam a kertben és az udvaron, ahol nagyon sokféle növény volt. Mindegyiknek elsoroltuk a nevét, megfigyeltük őket, segítettem a gondozásukban. A kertben mindig termesztettünk növényeket, sok fa is volt, szóval megvolt az öröm, hogy saját zöldséget-gyümölcsöt ehetünk. Nem beszélve az ezekből készült befőttekről, lekvárokról, savanyúságokról. Az ebédhez, süteményhez a frissen termett hozzávalókért csak kimentünk egy tállal a kertbe, és már szedhettük is. Ha gyümölcsöt akartunk nassolni, szintén lehetett szüretelni a fákról-bokrokról. Egy egész sor málnánk volt, és emlékszem, mennyire szerettem hátrajárni, eszegetni a finomságot. Ugyanúgy szeder, ribizli, eper, egres... A hatalmas cseresznye és meggyfák alatt milyen jó is volt nyáron hűsölni, vagy felmászni rájuk. Annyi csersznye termett például, hogy az egész utca azt ette, a szomszédoknak mindig vittünk. A kocsibejáró mellett két sorban szőlőlugasunk volt. Az eredeti terv az volt, hogy majd felfuttatjuk őket, és egy boltívet képeznek majd a bejáró felett. Ebből nem lett semmi, de a két sor szőlő mindig megvolt. Ősszel de finom vacsorákat ettünk, kenyér, szőlő és sajt! Hmmm...! 

Tavasszal elkezdődött a kertben a munka. Ásás, ágyások kialakítása, ültetés, később metszegetés, locsolgatás. Mindig az én feladatom volt eldugdosni a hagymákat a földbe. :) A borsót is szerettem vetni. Persze mindig szakszerű felügyelet alatt. Néha, amikor már elég nagy voltam, a kapálgatásban, gyomlálásban is benne lehettem. Vagy épp csak összeszedtem a kigyomlált füveket. Nyilván, nem mindig esett jól, amikor például a fák leveleit vagy az elhullott szirmokat kellett söpörni, de hát ez is hozzá tartozik.

Ismét később saját ágyásom is volt, ahová virágokat ültettem, a kerítés mellett. Még le is rajzoltam! Meg úgy egyáltalán, sokszor nézegettem őket, illetve a lepkéket, méheket, katicabogarakat, és a fürkészdarazsakat. Ők voltak a kedvenceim. Sokáig figyeltük, hogyan rejt el a maga ásta kis üregben valamit egy ilyen kis rovar. Nagyon szerettem azt is, ha egy katicabogár az ujjamra mászott. A lepkékről pedig egyszer mesét is írtam. Ott ültem egy délelőttön keresztül egy virágágyás előtt, figyeltem a különböző színű lepkéket, és született róluk egy írás. Még ma is pontosan fel tudnám idézni, milyen virág és növény hol volt az udvaron. Most belépünk a kertkapun, szemben egy rózsaágyás, mellettük jobbra voltak a krókuszok és a jácintok a sarkon egy bokor snidling, aztán egy út kialakítva, aztán sorra a zöldségágyások. A rózsák másik oldalán is út, majd zöldségek voltak, ott volt a meggyfa is, a kerítés mellett a málna és a szeder... Később egy gyep is lett ott, hogy az legyen a nyári kiülős hely. Főként nekem. Emlékszem, sosem értettem, miért nincsenek az egyforma virágok egy helyen. Erre a Mama azt mondta, azért, mert így egy ágyásban mindig virágzik valami. Eleinte ez nekem nem tetszett, aztán rájöttem, hogy mégis van ebben a dologban igazság. :) Nyáron még éjszakai őrjáratokat is tartottunk, csigákat keresve. Ez roppant izgalmas volt! 

De nem csak nálunk volt ez így! Ahogy mondtam, a család minden hölgytagja szereti ápolni - gondozni a kertet. Legkedvesebb "kirándulóhelyemen", keresztszüleim házánál, szintén csodálatos kert volt. Milyen jó móka volt a száráról letépni a friss borsót és enni csak úgy! Vagy a paprikát. Valamiért ezt otthon sosem csináltam. Nekik egy időben még fóliasátruk is volt, ez külön izgalmas volt számomra, illetve a locsolás csővel. Otthon is volt, de az csak sima cső volt, ennek a végén meg fej is volt! És ha a kutyus is a közelben volt, harapdálta a vízsugarat! Vicces volt nagyon. Ők is, és anyukám is a mai napig saját kertet művelnek, virágokkal- zöldségekkel-gyümölcsökkel, pont úgy, ahogy mindig is tették. 

Ha most így visszagondolok, lehet, hogy akkor túl természetesnek vettem ezeket a dolgokat, azt gondoltam talán, ez mindig is így lesz. Vagy épp nem akaródzott a kertben munkálkodni. Most viszont... Persze, itt jön az, hogy mindig az kellene, ami nincs. Mert amíg roskadozott a kert a növényektől, valahogy... oké, ott van, esszük, de semmi különös. Most pedig milyen jó lenne, ha a paradicsomot csak úgy a kertből hozhatnám be, vagy a málnát-epret. Mikor még kertünk sincs....

Mint mondom, mindig szerettem a növényeket, de az elmúlt pár évben valahogy nem igazán gondoltam a kertre, s hogy mit is jelentett nekem ez az egész. Aztán amikor elkezdtem az itteni parkokban sétálni, újra láttam olyan virágokat, amiket kiskorom óta az udvarunkon is láthattam. Látni őket, kimondani a nevüket, mit is mondjak... furcsa volt. Tudjátok, amikor mintha újra ott ugrálnánk az udvaron, sorolnánk, hogy ez ilyen virág, az olyan... Császárkorona, Fürtös gyöngyike, Szívvirág, Tűzeső... Mind -mind az udvarunk díszei voltak. Újra mutogatni, sorolni kezdtem őket a férjemnek, aki jókat mosolygott, hogy milyen lelkes vagyok, és milyen örömmel csinálom. Nyilván, hiszen mintha visszakaptam volna őket!! Addig rá sem jöttem, mennyire hiányoztak. 

Sajnos én ezt a tehetséget nem örököltem. Nagymamámnál és a Keresztszüleimnél is rengeteg virág volt/van a házban, ők mindenféle szobanövényt is neveltek/nevelnek. Mindig ámultam, milyen jól értenek hozzá, mindig tudják, melyikkel mit kell csinálni. Én nem. Másrészről én csak álmodok saját kertről egyelőre. De akár lesz, akár csak a parkokba járunk nézegetni őket, egy biztos, a hagyományt tovább szeretném vinni.

Másik dolog pedig a játékmúzeum volt, ahol a múlt héten jártunk. Ezt a helyet akkor fedeztem fel, amikor a Paddington macik után kutattam, ennek az udvarán volt a kuglibábu alakú mackó. Most néztük meg tüzetesebben, mi is van itt. És ennek kapcsán újra visszacsöppentünk gyereknek. 

A terepasztalt világéletemben valami fantasztikumnak gondoltam. Csodálattal néztem. Itt is volt egy, és ugyanúgy eltátottam a szám, milyen szépen meg van csinálva. Egy kis város, vasútja is van, boltok, házak, legelők bárányokkal. Nagy élmény volt. 

Építőkockák, több színű-formájú. Ugye minden gyerek így kezdi. Aztán a kockák egyre kisebbek lesznek, ahogy ügyesedik a kéz, és jön a Legó. Én is sokat legóztam, de volt másféle építőszettem is. Volt egy betűkirakóm is, azt hiszem Tüskés ABC, ahol három sorba lehetett egy táblára szavakat kirakni. Aztán a mágneses tábla, amihez volt egy "toll", amivel írtunk-rajzoltunk rá, és egy mozdulattal le lehetett törölni az egészet. A rengeteg kirakó, mesefigurás, később állatos, különféle városokat ábrázoló.. 

Aztán a babák. Az első babáim ikrek voltak, abban különböztek csak, hogy az egyik barna, a másik szőke hajú volt. Sportos csajok voltak. Aztán lett egy harmadik, ennek nagyon szép ruhái voltak. Azt hiszem, tíz éves lehettem, amikor megkaptam az első Sindyt, aki énekesnő volt, csodás aranyszínű ruhával, hajában aranyszínű szalagokkal, és a következő karácsonyra a párját, Pault, vagány bőrdzsekiben és gitárral. Még előttük kaptam két kisebbet, akik közül az egyik még baba volt, a másik kislány. Később a történetekben ők lettek a gyerekek. Paullal együtt érkezett hozzám ugyanarra a karácsonyra Barbie. Sosem felejtem el, Keresztanyukám ravaszul kifaggatott, szerintem Sindy mit szólna hozzá, hogy ha idejönne egy másik lány. Szerintem jó barátnők lennének-e? És ha egy fiú jönne, akkor nem lennének miatta rosszban? Én azt feleltem, biztosan jóban lennének mindig, hiszen Sindy nagyon kedves lány. És lám-lám, karácsonyra a két új jövevény be is költözött. Barbie-nak gyönyörű hullámos haja volt, mindig nagyon vigyázva fésültem. Két év múlva két másik fajta Sindy érkezett. Mivel kellett nekik is név, és a Sindy már foglalt volt, ezért Szandra és Szilvia lett a nevük, a kezdőbetű megtartásával. Összesen kilencen lettek tehát, mindannyian jó barátok, és azt gondoltam, hogy akkor már megérdemelnének egy házat. Kerti bútorom, fürdőszobabútorom és fésülködőasztalom volt, azaz nem nekem, hanem a babáknak. :) Kész babaházam nem volt, így magam fundáltam ki a megoldást. Hokedlik-sámlik-fotelok felhasználásával én alakítottam ki egy úgynevezett házat. Mindenféle ruha-cipő-táska-egyéb tartozék volt, rengeteget játszottam így, de a baj az volt ezzel, hogy mindig szét kellett szedni egy idő után, s legközelebb újra felépíteni. De nem bántam, imádtam a "házban" játszani a történeteket, így sokkal érdekesebb volt, mint az asztalnál. Amikor ebben a múzeumban megláttam a babaházakat, eszembe jutott, mennyire szerettem volna egyet, és eszembe jutott a kis összetákolt házikóm. :) 

Egy másik csoport figurám is volt, Igracek-nek hívták őket. Mindenféle mesterség képviselte magát, körülbelül 10 cm nagyságú figurák voltak, hozzájuk illő felszerelésekkel. Csak két lány volt, egy utazó, és egy nővérke. A többi mind fiú: szerelő, kőműves, matróz, rendőr, szakács, bányász stb, stb. Mindnek volt neve is. Hasonló figurákból volt hat katonám és egy királyom is. Így teljes volt a falu, Igrafalva, lehetett mindenféle történetet kitalálni. 

A játékállatokról már tettem említést, most nem térek ki rájuk újra.

A múzeumban láttam játékkonyhát is, olyat is, ami szinte már a részletekig kidolgozott volt. Nekem is volt, tartozott hozzá grillsütő, tűzhely kinyitható ajtóval, mosogató, konyhapult kihúzható asztalkával, ahol például a süteményhez való tésztát lehet kinyújtani. Több edény is járt hozzá, és sütnivaló csirke. Egyszer.. illetve többször is játszottam, hogy éttermet nyitottam, még cégtáblát is rajzoltam, étlap is volt. Ne kérdezzétek, hogy miért A három röfi nevet adtam eme helynek...!! :) Ott folyt a sütés-főzés, persze csak játékból. Több emeletes tortákat is gyártottam. A konyha mellett voltak szinte élethű kis boltok: pékség, hentes. Nagyon szépek voltak, csak ámultam. 

A lányos oldalon természetesen megjelentek az ékszerek, a fiúson az autók, repülők. Én például emlékszem, amikor búcsúk voltak kötelező kör volt egy gyűrűt venni. Később, hajpántokat, kis fülbevalókat, tetoválásnak látszó nyakdíszeket gyűjtöttük az újságokból, hogy odavoltunk értük! 

Nem hiányozhattak a kiállításról a mesefigurák, a Csillagok háborúja hősei, Pókember, Batman, s a legújabbak sem. Nekem ezek nem voltak, az egyetlen mesefigurám egy plüss Malacka. Ezt is tavaly kaptam. :) 

Azon kívül, hogy mindez eszembe jutott, érdekesnek találtam, hogy betekinthettem azoknak a világába, akik velünk egy időben voltak gyerekek, és szinte ugyanazokkal a dolgokkal játszottak. Nyilván némi eltérés volt, de a kockák, kirakók, játékállatok, babák, autók vagy más járgányok, mesefigurák minden gyerek életében megfordulnak szerte a világon. Részemről szívesen emlékszem a gyerekkoromra, szerintem minden nagyon jó volt, úgy, ahogy volt. 

S hogy egy kicsit komolyabbra is fordítsam a szót, amilyen érzések mostanában kavarognak bennem, azokat az hozta elő, hogy egyik kedvenc sorozatomat nézem újra. Ekkor már nem voltam gyerek, húsz éves voltam, s részben azért is néztem ezt, mert sok volt benne a helyes fiú. Most egy picit más szemmel nézem, de az, hogy jóképűek a főszereplők, továbbra sem hátrány. :) Talán szentimentálisnak, meg érzelgősnek fogtok találni. Meglehet, már a puszta tényért, hogy sorozatokat néztem. De nem szégyellem, szerettem nézni. Hármat követtem, ezek egymás után jöttek. Most ezek közül nézem az egyiket újra. Azért ezek a sorozatok, mint minden, tanítanak is valamit. Nyilván sok fordulat kitalált, meg azért van egy-két csavar itt-ott, de én egyre jobban kezdem leszűrni az alap mondanivalót. A főszereplő lány akkor a szerepe szerint épp egyidős volt velem. Ahogy őt látom, elmondhatom, ugyanazokat éreztem, gondoltam én is, mint ő.  Először is. A család rendkívül fontos. Lehet veszekedni, civakodni, egyet nem érteni, de az alap az, hogy bármi bajunk van, rájuk mindig számíthatunk. Ők mindig mellettünk vannak, összetartunk, szeretjük egymást, bármi legyen is. Ugyanez a helyzet az igazi barátokkal is. Ezekben a sorozatbeli emberekben van egy alapvető gyengéd szeretet a család iránt, egy kedves kötelék a barátokkal. És hiába sorozat, el tudom fogadni, hogy ez igenis így helyes. Illetve azt is, hogy az igaz szerelem kiállja a megpróbáltatásokat, nehézségeket. Sokszor meg kell a boldogságért küzdeni, de megéri. Azon kívül valahol azt is elhiszem, ami általában a sorozatok fő kimenetele, hogy a jó elnyeri a jutalmát, s a rossz megbűnhődik. Itt persze kicsit eltúlozzák néha, de valójában szerintem így van ez is. Ha nem is ennyire konkrétan, nem is azonnal, ahogy a sorozatokban, de így van. Ezek az igazi értékek, amiket meg kell becsülni, és ragaszkodni hozzájuk. Én magam is ilyen tudatban nőttem fel, és most újra és újra rájövök, és megerősödök abban, hogy ez a helyes. Hiszek az igaz szeretetben és szerelemben. 

... Nem akartam elmondani senkinek, elmondtam hát mindenkinek....