Pantomime, ami nem pantomimot jelent magyarul. Karácsonyi szokás, mégis játszák még január végén is. Sok kérdés tisztázandó a színház világában is. Nézzünk be egy kicsit a világot jelentő deszkákra!

Szinte kötelező program karácsonykor a színházba látogatni a családnak, hiszen akkor van a pantomime időszaka. Azért furcsa ez, mert jelentése nem pantomim. Ami magyarul ‘pantomim’, az az angolban ‘mime’. De akkor mi a csuda ez a ‘pantomime’?

Egy klasszikus mese színpadi változata, amely egy kicsit át van dolgozva modern formára. Van két narrátor, ez mindig egy hölgy és egy fiú. A hölgyet általában férfi játsza, a fiút pedig lány. A történet menete néha megszakad, s ők ketten vicces dolgokat énekelnek, beszélnek. A szereplők sokszor énekelnek, s ez egy-egy modern zeneszám, melynek szövege beleillik a történetbe, illetve, néhol át is van írva, hogy abszolút megfelelő legyen. Jellemző még az interaktivitás. A két narrátor sokszor bevonja a közönséget a játékba, énekeltetik őket, vagy megkérik, hogy figyelmeztessék a szereplőket adott helyzetben. Igazán érdekes élmény. Főként a karácsonyi időszakban lehet ilyeneket látni, nagyon népszerű program. Mesélek azokról, amiket én láttam.

Színházba amúgy is ritkábban megy az ember, így aztán különlegességnek hangzott a javából, amikor kiderült karácsonykor, hogy egyik meglepetésként megnézzük a Szépség és a szörnyeteget. 

Az egyik narrátor itt Dame Dolly Doughnut volt, akit, ahogyan azt a műfaj megköveteli, egy férfi játszott. Oltári vicces figura volt, minden jelenetben más ruhát viselt, más fejfedőt, mindig valami nagyon színes, nagyon szokatlan darabot. A másik narrátor Dolly fia, Frank, de őt valóban fiú játszotta most. Ők ketten aztán odatettek a rekeszizmoknak! Vicces dalokat, táncokat, szóvicceket adtak elő egy-egy jelenet között. Egyik esetben például le is locsolták a közönséget, máskor végigmentek a sorok közt és édességet osztogattak, megint máskor meg megkérték a közönséget, hogy álljon fel és énekeljen velük.

A szereplők is tetszettek, szép jelmezük volt, s nagyon illett mindegyikükhöz az a karakter, amit megformáltak. Volt szépséges, mosolygós tündér, fennhéjázó gonosz boszorka, jóképű herceg és a kedves leányka, Belle, sőt, még egy kiskutya is, akit mindig általános “nyünnyögés” fogadott, amikor befutott a színpadra, hiszen olyan aranyos volt!

Képen a szereplők: elől Belle és Dolly Doughnut. Hátul a jótündér, Frank, a boszorkány és a herceg.

Felnőttekből-gyerekekből álló kis csapatunk minden tagja kitűnően szórakozott. Minden mókában részt vettünk, énekeltünk, kiabáltunk, biztattuk a szereplőket. Megfogadtuk, hogy ilyen előadásra máskor is eljövünk.

Egyetlen negatívumként azt tudnám említeni, hogy itt megengedett a színházakban az előadás alatti evés-ivás. Kicsit furcsa, úgy gondolom a színészeket megtiszteljük azzal, hogy nem a papírokkal, flakonokkal zörgünk, piknikezünk a teremben. Már voltam színházban többször is, de ott soha nem láttam ilyet. A másik oldala meg az, hogy nem is nagyon tud az ember nyugodtan enni, mert kap a közönség ‘feladatot’, amihez fel kell állni, vagy tapsolni, vagy valamit hadonászni, szóval még ha akarnánk se nagyon lenne ez kivitelezhető. Egyesek mégis megoldják. Mi nem tettük, inkább a mókára koncentráltunk. :)

Nem is sejtettem, hogy hamarosan ismét részt vehetek ilyen előadáson. Az iskolánkban, hagyomány szerűen, január végén mindig van pantomime. Mindenki nézheti, egész délutáni program. Egy vándor társulat jön mindig, idén a Pán Pétert hozták el nekünk. Kicsit különbözött az előzőtől azért, ugyanis az három órás volt, szünet is volt közben. Az idő lerövidítése végett itt a narrátorok nem voltak jelen, csak a történetet játszották a szereplők, köztes énekek, viccek nem voltak, viszont a modern dalok, a közönség bevonása, táncoltatása igen. Mindenki nagyon élvezte, s az idő nagyon gyorsan elrepült.

A képen Wendy és Pán Péter jelenete. A színészek ugyanazok, akiket mi láttunk, de egy másik iskolában. 

A színházat mindig is kedveltem, bár nem sokszor jutottam el. Először egy Beatles-tribute előadást néztünk meg, ami olyan volt, mintha visszacseppentünk volna abba a korba, és egy koncerten ülnénk. Szuper volt, végig énekeltük a dalokat. Nem volt más színészi játék, csak az éneklés, tehát történetet nem játszottak el, egy-két átkötés volt a dalok közt. Fantasztikus hangulat volt.

Másodszor, egy filmvetítésen voltam színházban. A film Backstreet Boys együttesről szólt, akkor és ott volt a film európai premierje. Maga az együttes is ott ült velünk egy teremben, s utána öt dalból álló mini-koncertet tartottak. Óriási élmény volt!

A harmadik alkalommal pedig a Piszkos tánc (Dirty Dancing) színházi változatát láttuk. Előtte megnéztem a filmet feliratosan, s mondhatom, a szövegtől nem tértek el. Viszont beletettek plusz jeleneteket is, ami nekem nem volt szimpatikus, s a főhős srác karakterét inkább a ‘tánc’ iránya  helyett a ‘piszkos’ irányba vitték. Kétélű ez, hogyha az ember átdolgozást néz, mert bizonyos elvárásokkal érkezik az előadásra, ugyanakkor nagyon kíváncsi is arra, hogyan oldják meg színpadi körülmények között. Annak idején több olyan előadást láttam színházban, amit előtte már ismertem filmen, és mindig tetszett mindkét változat. Nem mondom, hogy ez rossz volt, de nekem nem hozta azt, amit elvártam.

Összességében mondhatom, minden alkalom egy újszerű élmény volt, mindig láttam, hallottam olyat, amit előtte nem. Különösen ez a pantomime volt érdekes. Nagyon kíváncsian várom az új élményeket!